Szilvágyi Gere második félmaratonjának története...
Aki lemaradt volna az elsőről, az megtalálja ITT
Ott hagytuk, abba, hogy az első félmaratonomat kevesebb mint két hónap elteltével rögvest követte is a második...
Mégpedig némileg hazai pályán, tekintve, hogy Keszthely igencsak közel áll a szívemhez. Balatongyörökön, Keszthelytől néhány km-re van nyaralónk és gyerekkoromban minden nyarat Györökön töltöttem.
Őszintén szólva, erre kevesebbet készültem, mint az elsőre, mert a vállam a Vivicittá után elkezdett kicsit rendetlenkedni és pihentettem, úgyhogy ezúttal nem az időjárás aggasztott, hanem az, hogy vajon bírni fogja-e… de szerencsére a verseny előtti héten egy hosszabb edzés keretében próbra tettem és akkor úgy éreztem, rendben lesz.
Ezen a versenyen mivel a mezőny elől rajtoltunk, úgy éreztem nincs szükség mellém kísérőre, egyrészt azért mert nagyjából tudtam már, hogy mire számítsak, másrészt pedig azért mert tudtam, hogy nem fog kelleni folyamatosan az embereket kerülgetni! 10 perccel a nagy rajt előtt a többi handbike-ossal - köztük Óriással - és a SUHANJ!-os kerekesszékes illetve kísérő különítménnyel rajtoltunk.
A táv első fele egy pici emelkedőt leszámítva egy nagy lejtőből, aztán pedig egy hosszabb lankásabb szakaszból állt, amíg le nem értünk a Balaton partjára, ami összességében sík, néhol picit emelkedős, néhol picit lejtősebb terep volt. Itt el is érkezett az a pont, ahol bár frissítőpont éppen nem volt, mégis új erőre keltem, mikor megláttam Anyut, Aput és Tesómat a vasúti sínen állva, tapsolva, kiabálva!:) Gondoltam, hogy valahol fel fognak majd bukkanni meglepetésként, de ezen a szakaszon abszolút nem számítottam rá…ekkor még nevetni is volt erőm, mert ez még a táv elején volt… Egy fordítónak hála, kétszer is „találkoztunk”, másodszorra Tesóm szinte az árokban fekve fotózott:) Nagyok voltatok, köszönöm szépen!
Aztán egy meglehetősen rossz burkolatú úton keresztül jutottunk ki a kesztelyi strandra, ezen a szakaszon nem voltam messze a borulástól sem, de végül sikerült ezt elkerülni! A strandon egy zsilip jelentett akadályt, amit a sétányról letérve a fűben kellett kikerülni, majd pedig a legnehezebb rész következett, vissza a Főtér irányába egy első ránézésre nem túlságosan hosszú, de annál meredekebb utcán keresztül! Egy lendületből nem is sikerült felmennem, kénytelen voltam az utca kétharmadánál pihenőt tartani, ahol a verseny elején mellém szegődő biciklis kísérő szervező srác - akinek sajnos a nevére nem emlékszem - szóval ő adott erőt, hogy menni fog! Az emelkedőt leküzdve az első kör végén a célegyenes következett, a Fő téren, ahol óriási SUHANJ! Girls bíztatás és családi bíztatás közepette haladtam át a célon, majd következett a második kör!
Igazából mindkét körben a meredek utca volt a holtpont, amit mindkét körben csak egy rövid megálló beiktatásával tudtam teljesíteni. A célba érkezéskor viszont másodszor is olyan üdvrivalgás fogadott, ami tökéletesen feledtette azt, hogy előtte még levegőt alig kaptam felfelé a Balaton utcában. Felemelő érzés volt áthaladni úgy a célon, hogy pár méterrel a cél előtt megláttam a Suhanj! kékbe öltözött szurkolótábort kiegészülve a kis családommal.
Őszintén szólva ez a nap talán még az elsőt is felülmúlta azáltal, hogy a család is jelen volt, illetve, hogy ilyen fantasztikus drukkolásban volt részem. Ez előtt a nap előtt is tudtam, hogy fontos számomra az a bizonyos szó, hogy SUHANJ!, ezen a napon viszont az is biztossá vált, hogy lett egy új családom is, mégpedig a SUHANJ! Család. Köszönöm, hogy vagytok, köszönöm, hogy kaphatok tőletek és remélem, hogy úgy érzitek, időnként adok én is… ;)
Reszkess New York, i am commin’… J
