A történet az, hogy iramfutó lettem, ami úgy tűnik, hogy a futótársadalomban nem is teljesen tekintélytelen szerepkör...
Fotó: Homoki Laci
...persze ehhez az kellett, hogy a Suhanj! és a BSI vezetése kiötölje, hogy milyen lélekemelő, ha a mi kis kerekesszékes csapatunk segíti a mezőny végét képező mindennapi hősöket, egyenesen Spártából. Fura, de nem volt tolongás az alapítványon belül erre a szerepre, később egyértelművé vált miért, ezért, mivel én hajlamos vagyok hülyeségeket csinálni, nekem jutott a megtisztelő szerep Fejes Laci sporttárssal karöltve.
Fotó:Homoki Laci
Gyanús volt, hogy ez nem egy könnyedebb, kocogósabb maratont fog jelenteni, hanem másfél órával több futást, mint általában, de azért derűsen vártam a dolog. Főleg mivel megszokott kerekesszékes bajtársam, Teszári Eszter úgy döntött hozzánk csatlakozik! Tervem egyetlen komolyabb gonddal kivitelezett része a székre ragasztott gettóblaszter volt, valamint az előző éjjel futtában letöltött "500 Best Dance Hits from the 90s".
A rajtban látványosan senki nem velünk képzelte a közös utat, csak akik félreértették az "5:30" kódot, de ők is, felvilágosításuk után, szíves elnézést kértek és átáltak a 3:30-as kolléga mellé... Akadt viszont egy német hölgy és egy brit fiatalember akik célzottan velünk képzelték el a teljesítést. Sajnos mindkettejüket elvesztettük még a féltáv előtt.
Fotó: Géczy Andi
A táv első fele kellemes semmittevéssel, a lassú tempó megszokásával és a bámulatos playlist megismerésével telt. Lelkesen integettünk a fordulókban szembefutó mezőnynek, körülbelül 15 km-nél az óbudai rakparton utoljára... Csapatunk körül fel-fel tűntek a lemaradozó emberek, akik hosszabb-rövidebb ideig becsatlakoztak hozzánk, de sajnos nem lassíthattunk le hozzájuk a szigorú időbeosztásunk miatt. Kicsit úgy aggódtam mindenkiért, mintha a gyerekemet vittem volna első nap az iskolába, vajon találkozunk a célban?
Az Erzsébet hídnál elvesztettük a csapatunkból Kárpáti Andit, de később, már a Duna másik partján, egy gőzölgő négysajtos pizzával és széles mosollyal várt minket!!
Körülbelül 25 km-nél sikerült végleg leszakítani a záróbuszt (igen, a hír igaz, 120 foga van és embereket eszik), de kellemetlen volt számot vetni a dologgal: annyi lépés van a lábunkban, mint 42 km után kéne lennie, még több, mint 2 óra hátra van és sajnos a mezőnytől és a zenészektől végleg elbúcsuzhatunk. Ellenben Suhanj! csapatunk folyamatosan duzzadt, ekkortájt szállt be Szabó Hősnő Sziszka és Licsauer Istennő Piroska, akik innentől végigfutva egetrengető 20 km-es egyéni csúcsot futottak.
Fotó: Géczy Andi
Ezután kisütött a nap, elpukkantak a maradék endorfinbogyócskák a szervezetünkben és gyakorlatilag eksztázisban kocogtunk be 8:10-es tempóban a célba. Mindenki egymás nyakába borult, 13 ember megköszönte a segítségünket “Nélkületek nem ment volna!” én elsírtam magam, ahogy szoktam és mehettünk aludni.
Fotó: BSI
