SUHANJ!

A SUHANJ! Alapítvány közhasznú szervezet, melynek célja megosztani a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő társainkkal. Részletes információk munkánkról, önkéntesség, támogatás: www.suhanj.hu

CSATLAKOZZ!

Vörös Miklós: Három tétel az Ultrabalatonról

P.D.R. » 2012.07.05. 22:31

A SUHANJ! Alapítvány 19 csapattal, több, mint 160 futóval vett részt az idei Ultrabalatonon. Az élménybeszámolók folyamatosan érkeznek, elsőként a Suhanó Szociológusok csapatából Vörös Miklós senior önkéntesünk osztja meg az élményeit, tapasztalatait, tanulságait. 

Első tétel: magabiztosság

Csaklazán_k.jpg

Fotó: Hortobágyi Gyula

A Suhanó Szociológusok csapata csupa tapasztalt futóból áll, akik közül többen képesek 1:30 körüli félmaratoni eredményre és könnyen hozzák a 4:40-es tempót 1015 kilométeres távokon. Igyekeztünk összerázó és szintfelmérő edzéseket is tartani: szerda esténként gyorsító edzéseket tartottunk, vasárnap délelőttönként pedig hosszú lassú futásokra mentünk. Volt tehát rendszer a felkészülésben, bár világos, hogy nem biztosítottuk túl magunkat, mert úgy éreztük, hogy simán megcsináljuk – csak az volt a kérdés, milyen gyorsan.

Magasra tettük a lécet: meg akartuk mutatni, hogy a könyvmolyok szárnyalhatnak is és a bölcsészek villámlábúak is lehetnek – és azt terveztük, hogy bőven 18 órán belül tesszük meg a 212 kilométeres távot. Gábor összeállított egy okos Excel táblázatot, mellyel ki tudtuk számítani, hogy ki milyen átlagtempóban mekkora szakaszokat futva hogyan járul hozzá az összeredményhez. Logikusnak látszott, hogy közülünk a jelenlegi formája alapján leglassabb futja a legrövidebb össztávot és az emelkedős szakaszokat a csapat legfelkészültebb futóira bízzuk. Nekem pluszban még volt egy olyan titkos tervem, hogy 47. születésnapom előtt pár nappal négy szakaszon összesen 4647 kilométert fussak szombaton és vasárnap.

Ehhez képest Tihany felé menet az autóban beszélgetve többen is azt mondták, hogy izgulnak, mintha vizsgadrukkjuk lenne. Csodálkoztam: ennyi rutinnal? A várható hőség persze már több nappal korábban elbizonytalanított bennünket, szépen igazítgattunk a vállalt átlagtempón és a tervezett összidő is lassan kúszott felfelé az Excel táblában. Nagy okosan tanácsokat osztogattam, hogyan csökkenthetjük a hőség káros hatásait – mint utóbb kiderült, ezek közül a tanácsok közül pont én nem fogadtam meg a legalapvetőbbeket. Bár a futás előtt lezuhanyoztam a versenyközpontban, másfél órával a rajt előtt tejfölös-sajtos lángost ettem és elfelejtettem nedves fehér törülközőt vinni magammal, hogy a nyakamba terítsem.

 

Második tétel: Megborulás

Méglábon_k.jpg

Fotó: Csányi Anita

Az első szakaszt én vállaltam, mint az előző két évben is. Azt gondoltam, ez nem csak hagyomány, hanem azért is jó ötlet, mert jól ismerem a szakaszt Tihany és Pécsely között. A rajtnál mindenki fekete UB mezben volt kénytelen felsorakozni, ez a szervezők nagy baklövése volt. A csapat már elment a kocsival Pécselyre, én az utolsó sms-eket küldöztem, szépen beállítottam a stopperemet és az első sor jobb szélén – ideális promóciós helyzet – vártam a rajtot. Amikor nekivágtunk, sokan 50 méter után ledobták magukról a fekete mezt és fehérben futottak helyette. Én magamon hagytam nemcsak a fekete mezt, hanem a fekete baseball sapkámat is. Ez is meggondolatlan húzás volt. Hagytam viszont, hogy a gyors rajtolók elfussanak mellettem, abban bíztam, hogy a sok edzés majd felvisz az emelkedőkön és sokukat majd vissza fogom előzni.

Alig öt kilométer után, még Aszófő előtt, nagyon szomjas lettem. Itt ittam egy pohár izoitalt, meg talán egy kis vizet is, de nem volt elég. Az Aszófőről kivezető emelkedőn már éreztem, hogy szárad ki a szám, minden lélegzéskor meleg levegő áramlik be rajta és az orromon át nem jött elég oxigén. Kezdtem nagyon utálni a futást. Messze volt még a váltópont és a kanyarok száma is mintha megnőtt volna az emlékeimhez képest. Az út szélén sem volt árnyék és csak nem akart jönni Pécsely. Az utolsó, amire emlékszem, hogy a Pécselyre felvezető emelkedő alján futok, kiszáradt nyelvem a szájpadláshoz tapad, de visz a tapasztalt lábam előre.

Aztán egyszer csak, nagyon messziről, arra ébredtem, hogy fehér műanyag pohárból itatnak. A fűben fekszem és nem tudom megmozdítani sem a karomat, sem a lábamat. Teljesen elhagyott az erőm, de a gondolataim sem akartak összeállni. Bencét megismertem, ő itatott, és lassan derengeni kezdett, hogy egy futóversenyen vagyok. De hol? És hány óra van? És mi történt velem? Kezdtem rájönni arra, hogy nagy a baj, és nem tudtam eldönteni, mi lenne a jobb: visszaaludni és pihenni vagy akár erőltetni is, hogy ébren maradjak. Bencének is csak annyit tudtam mondani, hogy nagy a baj, mentőt kell hívni, ebből lehet, hogy nem tudok kijönni egymagam. Ő volt az egyetlen kapcsolatom az evilág felé, és köszönöm neki, hogy igyekezett vissza is kísérni az élők közé.

Hosszú idő telt el így, hogy vizet kortyolgattam és próbáltam felmérni a helyzetet. Szétnéztem magamon, az árok alján támaszkodtam a könyökömre, lucskos voltam a hűsítő öblítésektől, hangyák és pókok kezdtek el mászkálni rajtam. Mondtam magamnak: hogy ha ezek ilyen otthonosan járják be erőtlen lábaimat, akkor úgy érezhetik, hogy már az övék vagyok. Most akkor közeleg a vég, vagy kezdek magamhoz térni és egyre több részletet felismerni a külvilágból? Igen, ez még csak az első váltó volt, de késő lehet már – elrontottam mindent, fel kellett adnia a csapatnak? Nem, Tamás és Vagyim a következő két szakaszt futották, amíg én a motoros mentőre vártam.

Amikor a sürgősségi mentő elment, megijedtem, pedig csak annyi történt, hogy egy másik futó esetét komolyabbnak ítélték. Lassan felültem, megpróbáltam magam egyedül inni, nemigen ment még. A lábaim úgy lógtak, mint két zacskó. Eltűntek az izmaim. Gyűrött és ázott volt a bőröm. Ijesztő látvány lehettem. Előjött belőlem a hiúság, és csak lassan jutott el a tudatomig, hogy a hátizsákom velem van: akár át is öltözhetnék, ha tudnék. Megpróbáltam felállni, a többiek odaugrottak, de elsőre megálltam a lábamon. Csak aztán a kerítésnek kellett támaszkodnom. Ekkor mérte meg az odaérkező motoros mentő a vérnyomásom, nagyon alacsony, 60/100 volt. Amikor megbökte az ujjamat, hogy megmérje a vércukor szintemet, már ismét ültem a fűben, a hangyák között. A vércukor szintem alig volt kimutatható. Sürgősen cukrot kellett ennem, ami nagyon nem esett jól. Inkább izoitalt kértem.

De aztán megérkezett Gábor a kocsival, és végre elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszálljak, bár eléggé összecsuklott pózban hagytak a hátsó ülésen. "De mi nem ezzel az autóval jöttünk," mondtam, erre Gábor adott egy zacskót, aminek Balatonfüredre érve nagy hasznát láttam. Legalább három, de inkább négy liter folyadék távozott belőlem, izo, víz, egyebek. Megérkeztünk Alsóörsre, Bence ismerősének nyaralójához, ahol kerestek nekem egy hűvös sarkot és ledőltem az ágyra. Gábor és Bence elmentek, hogy odaérjenek a váltáshoz Köveskálra, persze közel egy órát késtek miattam. Gond nélkül lezuhanyoztam és mindenféle más módon próbáltam megtisztulni. Kaptam a háziaktól teát és nekem is volt még másfél liter jeges teám. Ezek nagyon jól estek.

 

Harmadik tétel: feltámadás

Célbaérkez_k.jpg

Fotó: edzesonline

Próbáltam aludni, de jöttek az aggódó hívások, én is küldtem magamról életjeleket sms-ben, úgyhogy csak alig tudtam valamit szenderegni. Este tíz körül felerősödött a mozgolódás a házban, jöttek haza a strandról. Egyre inkább kezdtem terhesnek érezni magam, világos volt, hogy jobb, ha nem maradok az amúgy is túlzsúfolt házban. A fiúk este 10 körül már elhagyták Keszthelyt, onnét körülményes lett volna visszajönni értem. Az is eszembe jutott, hogy Tihanynál átmegyek Szántódra, de pont lekéstem volna az utolsó kompot. A vonat óriási kerülővel, Székesfehérváron át vitt volna Siófokra. Bence apjának autója a ház körül parkolt, de már mindenki evett, ivott, így érthető módon senki sem vállalta azt a két és fél órás kerülőt, hogy elvisz Szántódig és aztán visszamegy Alsóörsre.

Így aztán, nem egészen nyolc órával a kiszáradás és eszméletvesztés után, a Renault Twingóval magam indultam neki az útnak, egészen Balatonboglárig. Óvatosan haladtam, majd Balatonvilágosnál rátértem az alsó útra, ahol nézhettem, hogyan kínlódnak az egyéni futók a 150. kilométer magasságában. Fokozatosan kezdtem éhes lenni és kedvet kapni a futáshoz. Ez mind jó jel volt. Hiányzott a só, ezért megörültem, hogy a McDonalds még nyitva volt és ehettem két túlsózott sajtburgert. God bless junk food. A boglári váltóponton is ettem-ittam, majd átmentem Lellére, mert úgy beszéltük meg a fiúkkal, hogy tesztelésképpen ott bevállalhatok egy rövidebb szakaszt.

A négy és fél kilométeres, éjjel fél kettőkor kezdett futás alapvetően jól ment, kicsit magas pulzussal és a hetekkel korábban tervezettnél jóval lassabb, 5:14-es tempóval – de jó pár csapat váltóemberét megelőztem útközben. Jól esett, hogy hasznára voltam a csapatunknak és visszakéredzkedtem a 10,2 kilométeres Balatonakarattya–Balatonfűzfő szakaszra, ami eredetileg is nekem volt kiosztva. Akarattyán reggel hat előtt valamivel Vagyimot váltottam és pár száz méter után elértem idei 1000. kilométeremhez. Ez a futás is egyenletes volt, bár elég nehézkes, ami nem meglepő az előző délután átélt megterhelést követően. Egymás után előztem meg az egyéni futókat, akik közül már nagyon sokan csak sétáltak, és az 5–10 fős váltók hajnali futóit is egymás után hagytam le. Az 5:18-as átlagtempó sem volt rossz a körülményekhez képest.

A Suhanj! váltóponthoz érkeztem be, ahol a Suhanjosok fáradtabbnak tűntek, mint én. Jól esett az ital, a gyümölcs, de mentünk tovább. Még egy váltást bevállaltam, hiszen fokozatosan mindenkinek összejött már a 40 kilométer, engem kivéve. Az Alsóörs és Balatonfüred közötti két szakasz (összesen 10,6 km) azonban nagyon nem esett már jól. Negyed kilenc és fél tíz között küzdöttem magam végig a távon; Csopaknál két litert ittam és további két liter vizet öntöttem a fejemre, de a hűsítés sem számított, a Balatonfüred előtti emelkedőn elkezdődött a most már jól ismert szájkiszáradás. Nem futottam tovább, inkább sétáltam. A Tagore-sétányon azért belehúztam kicsit, Vagyim már várt, hogy válthasson.

Az utolsó szakaszt Tamás nagyon szépen futotta, 300 méterrel a cél előtt csatlakoztunk hozzá és öten, kézenfogva és kiáltozva, suhantunk át a célvonalon. Már ekkor tudtuk, hogy jövőre megint itt leszünk, de nem csak okosabban készülünk fel az Ultrabalatonra, hanem okosan tartjuk is magunkat az elővigyázatossági szabályokhoz. Különösen én.

Szólj hozzá!

Címkék: hőség ultrafutás Balaton Ultrabalaton Suhanó szociológusok VörösMiklós 212km

A bejegyzés trackback címe:

https://suhanj.blog.hu/api/trackback/id/tr54631939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.