SUHANJ!

A SUHANJ! Alapítvány közhasznú szervezet, melynek célja megosztani a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő társainkkal. Részletes információk munkánkról, önkéntesség, támogatás: www.suhanj.hu

CSATLAKOZZ!

Géczy Andi: Maraton

P.D.R. » 2012.10.30. 14:41

Annyira nem is távlati, tervben van. Igaz, csak jövőre. Fura érzés volt szemtől szemben állni a távval, és a sok, távot teljesítő futóval. 

Mikor kiderült múlt kedden a BSI-ben, hogy az 5 óra 30-as iramfutó csapatot fogom erősíteni, laza 7.30-as tempóval, akkor kicsit lelohadt a lelkesedésem. Én futni akartam. Hát jó, voltaképpen ez is futó, vagy talán inkább kocogó tempó. Hamar túllendültem ezen
, mikor elhatároztam, hogy reggel futok egy laza 7 km-t a minimaraton keretin belül, és majd a mezőny végén ebben a lassú tempóban lekocogjuk a maradék 14-et.

andimaraton.jpg

Még 7 óra előtt megérkeztem a Városligetbe. Csak hogy legyen parkolóhely. Drukk nem volt bennem.

Csendes és üres volt a Liget, versenyre érkező futóval nem is találkoztam. Közben a vörös napfelkeltét eltakarták a felhők, borús, csípős volt a reggel. Természetesen nem néztem meg a térképet, hogy hova is kell menjek, de a Suhanj! sátor színét messziről látni lehetett. Elsőként Ulrikkal találkoztam, nagyon megörültünk egymásnak. Átvettem a rajtcsomagomat. Hamar megélénkült a tér, hirtelen tele lett emberrel, és megindult a jól ismert nyüzsi. Imádom! Sorra jöttek a kedves ismerősök, szeretek közöttük lenni. E neves eseményre titokban Cöge és Szandi saját S! szurkolói pompom csapattal, ruhával és tánccal lepték meg a csapatot. Meglepetésük óriási sikert aratott. Csapatfotó, eligazítás, és mindenki ment a dolgára. Nagyon sok mindenkinek szerettem volna sok sikert kívánni futás előtt, de alig sikerült pár emberrel találkozni. A rajtban pedig már lehetetlen volt bárkit is kiszúrni. 

Na, és akkor most fussunk. A 7 km teljesítése után elindultam a váltópontomra, nagyon izgatottan fürkésztem a hídról a rakparton hömpölygő futók hadát. Irtó jó látvány volt. A zene már messziről hozzám hallatszott.

Ahogy leértem a rakpartra, a mezőnyt kezdtem fürkészni, és hopp, egy ismerős! Hopp még egy! És egyre jöttek a kedves, ismerős arcok, akiket tapssal lelkesítettem, igyekeztem mindenkit megörökíteni a 28 km-nél kihelyezett frissítőállomásra érkezvén. Fantasztikus hangulat. Tömeg, tömeg, tömeg. Jöttek a futók, és jöttek, és mosolyogtak, és én mosolyogtam, és szárnyalt a szívem.
 
Lassan, nagyon lassan telt az idő. Mikor megérkeztem, még sehol nem volt a 4:30-as iramfutó.. így nagyon megörültünk a lufiknak, mikor végül odaértek, kisebb tömeg csoportosult köréjük. Jöttek a futók szép sorban, majd ritkult a mezőny. Megjött az 5 órás iramfutó, addigra lassacskán elfogytak a váltótagok. Mi pedig maroknyi Suhanj! csapatunkkal tapssal, sikítással, ovációval fogadtunk mindenkit. Megjöttek a jelmezes futók, jelenlétük feldobta a mezőnyt. Aztán elért minket a hír: jön az 5:30-as iramfutó, őket követve a záróbusz!
 
Ezaz!! Jönnek! Mehetünk! Futhatunk! Nem tudom, milyen lottóötöst nyerni, de talán még ennél is elképesztőbb izgalom lett úrrá rajtam, és valami hihetetlen odaadást éreztem. Kölcsönös üdvözlés, tankolás, indulhatunk. Közel s távol alig van valaki, aki még fut mellettünk. Az út mentén a pár posztoló rendőrön kívül senki. És ez lehangoló, nagyon. A mezőny vége üres, nem kíváncsi ránk, rájuk senki.. Ez elszomorító. 

Beszélgettünk, nevetgéltünk, az előző 28 km élményeit, tapasztalatait kérdeztük a többiektől. 
 
andimaratoncsoport.jpg
7.30-as tempó. Mami tempó, én hívtam így, sietős gyalogló tempó. Ez így elsőre degradálónak tűnhet, valójában 5 és fél órán keresztül ebben a tempóban futni nem az. Sőt. Számomra is megterhelő volt, mert a szokott tempómhoz, lépésemhez képest kicsiket és azt is sűrűn kellett lépni. Strapás, na. A társaság szuper. Egy ma is működő kétkazettás magnón keresztül szólt a zene, tök jó volt.
 
A Közgáznál kanyarodva szaporodtak meg a tapsok a rakparton, a külföldiek kivétel nélkül éljeneztek nekünk. Időközben megérkezett a pizza is, amit a korábbi szakaszon intézett magának a csapat. A frissítőponton gyakorlatilag mindenki egy emberként ugrott oda hozzánk a különféle italokkal. Kedvesek voltak, biztattak, gratuláltak, tapsoltak. Nagyon jó érzés volt. A Parlament felé közeledve sűrűsödött a taps, és ováció. És beértünk több futót is, 1-2 csatlakozott hozzánk, velünk futottak tovább.
 
A Nyugati felüljáróhoz kanyarodva pedig ott vártak a Bátor tábor csapat tagjai, és ordítottak, kiabáltak, énekeltek, ugráltak. Olyan löketet ad az embernek egy maroknyi csapat ilyen szintű lelkesedése, hogy szinte szárnyra kap az ember. A WestEnd mellett az araszoló autók dudáltak, utasaik kiabáltak nekünk (kivételesen senki nem küldött el minket melegebb éghajlatra), fényképeztek, üdvözöltek bennünket. A Ferdinánd-híd alatti frissítőpontnál már több mobil orvos volt, bringával, quaddal, és figyelték a mezőny végét – biztonságban voltunk. A Lehel útra kanyarodva még semmi ováció, bár egy helyen a másodikon ki volt téve két kisebb hangszóró a nyitott ablakba, és onnan szólt a zene. Feltételezem a mezőnynek. A Lehel út – Dózsa György út sarkán volt egy busznyi turista a villamos megállóban, ők már messziről kiabáltak, fényképeztek, elképesztő élmény volt.
 
A Dózsa György úton pedig már a versenyről hazafele igyekvő futók mosolyogva, tapssal üdvözöltek bennünket. Megtapsolt minket még a buszmegállóban álló, buszra váró utas is, átkiabáltak az araszoló autókon keresztül, és innen már mindenki tapsolt. Végigfutott rajtam a libabőr, és el nem tudom mondani, mennyire örültem, hogy mami tempóban futok, a mezőny legvégén. Vártam a pillanatot, amikor befordulunk a célegyenesbe.. vajon mi lesz..? Taps, ujjongás, zene, integetnek, és megláttam Berta Ferit, majd Ulrikot. És itt elsírtam magam.
 
andimaratonvége.jpg
Örömkönnyek voltak ezek. Ahogy Ulrik jött a Suhanj zászlóval, piros kolomppal a kezében, a mindig mosolygó arcával, és megölelt, és velem, velünk örült. Próbáltam rendbe szedni magam, hogy ne bőgve legyek a befutóképeken. Sikerült. Mosolyogtam és integettem. És megláttam a Bátor tábor lila pólósait, majd a Suhanj lelátót kék-fehérben, és az őrjöngő pompom csajokat, a tapsrúddal hadonászó, kiabáló anyukámat.. és tudtam, hogy jó helyen vagyok. 

A lehető legjobb helyen. Csapatban, a mezőny végén, mami tempóban.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://suhanj.blog.hu/api/trackback/id/tr324877820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.