Szilvágyi "Gere" Gergő, a SUHANJ! Alapítvány félmaratonista suhancának bejegyzése az első suhanásról és az első félmaratonról. 

Az egész tavaly szeptemberben kezdődött, amikor Molnár Marietta barátosném elkezdett csábítani, hogy vegyek részt a SUHANJ! Alapítvány színeiben a 26. Nike Budapest Félmaraton-on.

Természetesen, nem a teljes távot kellett volna teljesítenem, hanem a csapat váltójában vehettem volna részt olyan távon, amit teljesíthetőnek gondolok! Ezt a tervet azonban egy kedves ismerősöm esküvője, részben keresztül húzta. Ez az esküvő ugyanis pont a verseny előtti napra esett… így hát ezen a versenyen bár versenyzőként nem vettem részt, de a SUHANJ! szurkolói pontján úgy gondolom tisztességgel kivettem a részem a csapat illetve minden félmaratont futó buzdításából.

Aztán valahol ott folytatódott, hogy Pásztory Dóri barátosném valami hirtelen ötlettől vezérelve egy majd mindenki számára közismert közösségi portálon futótársat keresett, egy októberi szerda estén! Mivel ezer éve nem találkoztunk és még kimozdulni is volt kedvem, írtam neki, hogy számíthat rám! Kellett hozzá egy kis szervezés, munkából haza a kocsiért, Dórit Árpád hídnál össze szed, majd pedig irány a REAC pálya, ahol már várt minket Dóri barátja, Lantos Andris, aki szintén eme felhívásra csatlakozott hozzánk! Szuper jó hangulatban köröztünk, amint arra számítottam is.J Mivel a handbike-ot sajnos nem tudtam kivinni, így kerekesszékben futottam Dóriékkal, kezdetben még egyedül, aztán felváltva rásegítettek, mert a salakos pálya elég hamar rengeteget kivett belőlem!

Ezzel a futással el is indult valami, aminek eredményeképpen, nem áprilisi tréfaként, április elsején a Telekom Vivicittá Városvédő Futás félmaratoni távjának indulói között találtam magam!

Persze ehhez azért az első edzést követően hozzátartozott az is, hogy idén januártól kezdve minden vasárnap reggel a Margitszigeten edzettem az addigra már hagyománnyá vált Suhanj!-os edzések keretén belül, ahol rendszerint jópár lelkes futni vágyó gyűlik össze és rója a köröket, függetlenül attól, hogy kerekesszékben ül, handbikeban, gyengén látó, vagy járó.

Szóval, Vivicittá…kezdeném egy kis időjárás jelentéssel: Budapest, orkán erejű szél, már napok óta, a verseny reggelén kb. 3-4 fok, gyengén felhős ég…nem éppen ideális előjelek,de ezzel igyekeztem aznap már nem foglalkozni! Épp elég volt, hogy előtte való napokban folyamatosan azon stresszeltem, hogy mekkora lesz a szél! Reggel jóval a verseny kezdete előtt ki kellett érkezni a szigetre, mert pár órával a rajt előtt már nem engedtek be autóval, így hát 8 óra környékén már ott fagyoskodtunk a Suhanj! sátornál!:)

Ahogy közeledett a rajt időpontja úgy kezdtem egyre jobban izgulni, bár ezt azért szokásomhoz híven igyekeztem leplezni! Szilágyi „Nyúl” Péter barátomnak jutott a feladat, hogy legyen a kísérőm életem első Félmaratonján.

Ezúton is hála és köszönet a támogatásért, amit közben nyújtott, a segítségért az előzéseknél a táv elején, és az utolsó erőtartalékaimat előbányászó biztatásért a táv végén a Margit hídra való felkapaszkodás közben.;) Ezek nélkül biztos vagyok benne, hogy nem sikerült volna és ezáltal szegényebb lennék egy olyan élménnyel, ami egész egyszerűen, szavakba nem önthető! Még most is borsózik a hátam, ahogy ezeket a sorokat írom, pedig eltelt már azóta majdnem pontosan két hónap!

A táv elején, mivel a mezőny végéről rajtoltunk, a rengeteg futó előzése okozta a legnagyobb gondot, ráadásul itt még a szűk utcákkal is meg kellett küzdeni. A Lánchídra való feljutás volt a következő akadály, majd egy kicsit könnyebb rész következett a pesti belvárosban, ami után a pesti alsó rakpartot vettük célba. A Parlament előtt elérkezett az első igaz holtpont azzal a bizonyos szembe széllel, amitől kezdetektől fogva féltem…aztán jött a végén a Margit híd, ahol annyira lelassultam, hogy néhányan meg is kérdezték, hogy segíthetnek-e de Péter még engem is megelőzve válaszolt nekik, hogy „köszi, de nem, mert egyedül fogja megcsinálni”

És így is lett! A Margit hidat leküzdve már csak be kellett gurulni a célig! Soha el nem felejtem azt a napot ez egészen biztos! Haza érkezve a lakás különböző pontjain „Éljen a futóbajnok! Éljen büszkeségünk,GereJ” feliratú transzparensek fogadtak, melyek közül egy most is az ajtómon van és még lesz is nagyon sokáig!:)

Aki ismer már, tudja rólam, hogy eléggé családcentrikus ember vagyok, rengeteget köszönhetek Szüleimnek, Testvéremnek és minden körülöttem lévő embernek, épp ezért különösen jól esett, hogy bár a versenyen nem tudtak jelen lenni, de pontosan tudtam, hogy nagyon drukkolnak és ezekkel a feliratokkal nagyon nagy örömöt szereztek.

 Az elsőt kevesebb mint két hónap elteltével rögvest követte is a második!

Folyt. köv.