Összefoglaló az eddigiekről. A SUHANJ! Csapat első triatlonversenyén vett rész Balatonfüreden a Balatonman elnevezésű rendezvényen. Az egyéni indulók mellett több SUHANJ! váltó is összeállt, ebben a folytatásos történetben a Pásztory Dóra-Alvégi Lóci-Ferenci Marci trió történetét olvashatjátok.

Először én (Dóri) írtam meg a magamét, majd jött Lóci, most pedig itt van Marci köre. 

Álmomból felkeltve is

Lóci teker, ez alatt a Sun Cityben óriás fejszámolás, párhuzamosan indított stopperek, Sanyosz és a Kropkó család molesztálása a legfrissebb időkért. Henyélünk az árnyékban, hidratálunk, juhézunk az ismerősöknek, jelen vagyunk a bringás fordítóban. Peregnek a másodpercek és a pedálok, Lóci nagyon jó időt megy, nem kis bosszúságot okozva egy-két karbon-szörnyeteggel felszerelt vasember-jelöltnek: nem értik, hogy honnan jött ez a szőrös srác a vintage Pinarello-n és milyen cucc lehet abban a fura sufni-tuning jellegű képződményben a vázon (home-made szendvics – a szerk.).

Nemsokára én jövök. Lássuk csak, félmaraton, ezt ismerem, ilyet már csináltam, ilyen melegben is, akkor 2:01 lett, az áprilisi maraton elsője 2:08, PB 1:55 – hát valahol ekörül jó lenne most is. Arra persze nem gondolok, hogy az utóbbi időben a mentál-futást voltam kénytelen választani, a valódi helyett. Ja és persze maratonista vagyok – vagy mi – tehát egy FÉL meg se kottyanhat, álmomból felkeltve is megy. Kék sisak, fehér póló, eeeeez a Lóci…ja mégsem. Az idő közeledtével ezt kb. tizenötször játszottuk el a depó mellett D-vel. Egyszer csak tényleg érkezik, mosolyogva, mintha most jött volna a Balcsiból némi fürdőzés után. Kapom a csipet, előttem a másik váltó embere, elkap a csibész hév, meghúzom az elejét, próbálom nem kitörni a nyakam a görög falu dekoratív, de futásra alkalmatlan talaján.

A kijelölt pálya a füredi strand utáni jegenyés, egyik oldalán gyönyörű raktár-installációk, másikon a 71-es főút. Egy kör az 2,6 km vagy 1,9 vagy mennyi is – ezt úgy 4-5 forduló után sikerült tisztázni.

Egyetlen – hivatalos – frissítőpont félúton, üzemeltetői Pál Balázs és Nagy Péter (az UltraBalaton szervezői) és egy tucat igen kedves fiatal. Teljesen jól hangzik, mire odaérek, elhatározom, hogy stabil tempó, rendszeres frissítés, széles mosoly a siker kulcsa.

Az ideális körülmények az 570. méterig tartottak, ott ütött be a krach, elment valami – a mai napig nem tudom mi –, kezdődtek az aggódó-együttérző biztatások a sporttársaktól. Feladjam? Ez az, amit Suhanj!-osként még sosem tettem, ciki lenne most elkezdeni. Iszonyat messze még az első (!) fordító, valahogy elmászom odáig, közli a szpíker, hogy kategória második helyen vagyunk – ilyen nincs. Mielőtt összenyomott volna ez a kis extra csomag, nyargalva érkezik szinte a teljes Suhanj! brigád, tuti nekem van a legnagyobb szurkoló-táborom!

Jó vagyok, szépen futok, nem fáj. Biztos, ami biztos kialakul egy kisebb bázis a fordító után – locsolnak, itatnak, gyúrnak, biztatnak körről-körre. Jut eszembe körök: nyolcat kell menni, 2600 méteres a pokol tornáca, előtte utána 300 méter a megváltásig. Lehet, hogy tényleg rosszul néztem ki, mert D és Szedenik Kriszti inkább alkottak egy mobil-locsoló állomást, nagyjából mindig a legjobb pillanatokban értek oda.

Szóval így nézett ki a Balatonman-trilógia vége – Marci a pályán. Nyolc átkozott kör, ami nem sikerült volna soha, ha nincs velem a futókörön Robi-Iván, Péter-Zoli és még sok-sok ismerős futótárs: tőlük minden szembefutásnál, lekörözésnél jött a motiváló pacsi; a pálya mellett pedig: D, Lóci, Kriszti, Dóra, Marcsi, dr. Szilágyi Gida és a teljes Suhanj! team.

A végeredmény: 21,097 kilométer 2:50 alatt – viszonyításképpen 30 kilométeren a PB-m 2:55 J

Tanulság: a futás egy olyan dolog, aminek az emlékezete olyan, mint a nagyanyámé – folyamatosan frissíteni kell.

A Suhanj! meg egy olyan dolog, ami nélkül nagyon-nagyon sokkal kevesebb lennék.

A zárszót / összegzést, meghagyom D-nek – köszönöm a lehetőséget!

Mi is köszönjük a lehetőséget, szerettük az egészet. Jövőre, veletek, ugyanott! (Dóri)