Rájöttem mi a legnagyobb "gond" egy SUHANJ! poszt megalkotásával. A rengeteg impulzus és élmény egy-egy eseményen, amit mind-mind szeretné(n)k megosztani, aztán rájövünk, hogy terjedelmében egy regény első fejezeteként is megállná a helyét.

Szemléltetem a problémát. Most például írnék a Balatonman-ről, amely mindössze 24 óra krónikája és a következő storyalapok kínálkoznak:

-leutazás Hasta La Vista módra

- Iván szülinapi zsúrja osztálykirándulás hangulatban

- úúúúúúúúúsztam

- SUHANJ1 csapat

- SUHANJ! csapat, Simonyi háromoránbelülfutomamaratont és kőkeményironmanvagyok Balázs számomra értelmezhetetlen teljesítménye

Igyekszem emészhető mennyiségben összefoglalni az egészet, de fenntartom a jogot, hogy folytatásos történet lesz belőle.

1. Lejutás

Úgy alakult, hogy Márton egy másik Dórát választott az útra. Gyorsan castingolnom kellett két nagyon jó pasit, hogy visszavágjak azért, mert ő tisztességesen termeli a GDP-t, ezért később tud csak lejönni Füredre, amihez a világ legjobb Albérlőjét választja sofőrnek Rádonyi Dóra személyében. Így esett a választásom Fenyvesi Zolira és Ocelka Robira (meg úgy, hogy nekik is pont akkor volt alkalmas az indulás, mint nekem). Három körül indultunk a Nyugatiból és kb az első lámpánál elsütöttük a Hasta La Vistás poént, ami aztán Péternek is eszébe jutott, ebből született is egy poszt az Alapítvány Facebook oldalán. Aki még nem látta a filmet, nézze meg, jófajta viccesmókásbolondozós meg kicsit azért szomizós is. Az út tök vicces volt, Robival nagyon jót beszélgettünk, Zolival nagyon jót Magnumoztunk, én egész diszkréten hisztiztem csak a pesti dugóban és az autópályán sem volt semmi fennakadás, úgyhogy hipphopp landolt a Látássérült, a Kerekesszékes és a Végtaghiányos Dream Team, tetézve azzal, hogy a Nő vezetett.

2. Iván szülinapja

Iván, a csapatunk Szikla Szilárdja éppen a Balatonman-t megelőző napon, pénteken ünnepelte tökmindegymertnemlátszikrajtahányadik szülinapját. Ezt Kremmer Zoltán, az esemény hangja minden egyes alkalommal közölte is a nagyérdelművel, ahányszor meglátta Ivánt, úgyhogy egy percig sem tudta titkolni a nagy eseményt. A technikai értekezleten lehetőséget kaptunk egy rövid bemutatkozásra a színpadon, ahova Iván és én másztunk fel, így a szülinapi tapsvihar sem maradt el.

Ezután én elmentem bevásárolni a beígért exkluzív SUHANJ! tésztaparty kellékeit és Simonyi Úr szeretetcsomagjának egységeit. Nem kaptam felhatalmazást arra, hogy eláruljam a Simonyi Titkot, úgyhogy csak a Balatonman SUHANJ! csapat tagjai tudhatjátok mivel táplálkozik a mi kis házi Alienünk.

A Simonyi küldetést teljesítve leadtam a rendelést a Rádonyi-Ferenci rally párosnak,hogy iktassanak be egy boxutcázást a Bergmann cukrászdánál és tegyenek szert egy szülinapi tortára, illetve egy kettes és egy ötös számot ábrázoló gyertyára. Csak véletlen műve, hogy épp erre a két számra esett a választás.

Marcsi csúcszuper kis házat talált, amiben volt egy 4 ágyas lány szoba, és egy 2 ágyas fiú szoba, terasz, konyha, mindenféle. Remek kuktáimnak köszönhetően hipp-hopp elkészült a pestos-paradicsomos-bazsalikomos tészta, aminek Péter kiváltképp örült, mert a Sun Cityben tartott Pasta Party-n minden felkínált lehetőség hússal volt izesítve.

9-fél 10 körül kb mindenki összegyűlt a házikónkban, körbe ültük az asztalt, harcoltunk a szúnyogokkal, Zoli és én kicsit a fejfájással, Lóci a kerékpáros sisakkal, Péter meg kicsit velünk, mert a figyel- és fegyelmetlenség jeleit mutattuk. Persze csak viccből. Meg megszokásból.

Tíz körül előkerült a torta is, narancsos-trüffeles parfé fajta és 2 üveg pezsgő a SUHANJ! hivatalos Party Queenje, Szilágyi Judit révén.

Szóval nálunk, suhanjéknál a nagy versenyek előestéje diszkrét mulatozással telik. Köszi Iván, hogy vagy nekünk és ilyen szuper időpontban születtél, remélem hagyomány lesz a Balatonmanes partyzás a tiszteletedre.

3. Úszás

Reggel 6 óra. HAAAT ÓRA. Reggel. 6. Éppen azt álmodtam, hogy a Szilágyi Judittal ellógjuk a szigetmonostori 6 órás SUHANJ! versenyt (tök komolyan ezt álmodtam), amikor elkezdett mozgolódni a szoba apraja nagyja. Ébresztő volt. Reggeli kimaradt, sosem tudtam úszás előtt enni, úgyhogy most is egy kávéval a gyomromban indultam neki a Kemping strandjának. Előtte persze prezentáltam a cápadressz felöltésének páratlan mutatványát, amikor is egy fürdőruha által a tomporom teljes terjedelme felkúszik a nyakamig, amíg a dressz szoros hátsó része átbukik a holtponton és előnyös testalkatúvá szorít össze.

Kicsit tartottam attól, hogy hideg lesz a víz és mindenki neoprénben indul, de ez a félelmem kb 6 óra 20 perckor  el is oszlott, mert már akkor meleg volt.

Kb fél 8-tól áldogáltunk a strandon és alig vártuk, hogy csobbanhassunk. Megérkezett Mariann is - aki a SUHANJ! 2 csapatát erősítette úszóként - férje és Dorka lányuk kíséretében (hogy teljes legyen a Dóri dömping). Lócival bedepóztunk, ami azért volt tök vicces, mert még egyikünk sem járt ilyen helyen, úgyhogy kicsit izgultunk, hogy felkészülésünkhöz méltóan profi módon tudjuk-e abszolválni a váltást. Jól megnéztem hol lesz Lóci harci paripája, ő pedig ígéretet tett, hogy nagyon fog integetni, ha meglátja a rózsaszín úszósapkámat.

Amúgy az úszósport és a triatlon kapcsolatához annyit, hogy mondtam anyukámnak, hogy nézzen ám a TV-ben (amiért 20 percet csúszott a rajt). Ehhez képest ez történt: "Nem láttalak Gyerek, mert mindenhol azok a búvárruhások voltak".

Szóval kb 8:20-kor elől elindultak a búvárruhások, Iván-Robi, Mariann és én pedig szépen besétáltunk a szélén, de aztán mindenki elkezdett futni, úgyhogy nem lehetett kibírni, hogy én ne fussak kicsit. Tiszta baywatchos volt. 

Ezután kezdődött az első 300 méteres rosszaság. Fájt a karom, nehéznek éreztem a testem, a tempózást, idegesített, hogy minden második kartempónál előre kell néznem, hogy lesz-e láb az arcomban 10 mp múlva vagy sem. Nem láttam a bóját, szorított a szemüveg. Voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, hogy ebből vérciki célba érkezés lesz. A tempómat, a mezőnyben elfoglalt helyemet és a többiek pozicióját egyáltalán nem tudtam meghatározni. Mindig csak azt a 2-3 ember láttam, aki körülöttem úszott. Az első és a második bója között már javult a helyzet, addigra a mezőny is szétszakadt, úgyhogy volt, hogy 10 kartempót is tettem oldalsó levegővétellel. Egy zöld fürdőruhás lányt üldöztem végig, egy másik lányt meg többször is megrúgtam véletlenül, de mindig elnézést kértem tőle. Biztos hallotta.

A vége tök jó volt és hajrázni is próbáltam volna, de egyáltalán nem láttam merre kell úsznom, úgyhogy meg kellett állnom, levenni a szemüvegemet és megnézni hogy tulajdonképpen merre is igyekszem. Ez kb 200 méterrel a vége előtt volt, úgyhogy akikkel addig harcoltam, mind jól otthagytak, köztük a zöld ruhás lány is.

Kifelé már nem volt olyan vicces a futás, mint befelé. Ezt még gyakorolnom kell. Igazából végig az járt a fejemben, hogy a Lóci már nagyon vár, úgyhogy sietnem kell, de futni, ahogy az esetek 80%-ban, most sem volt kedvem.

Előzőleg úgy saccoltam, hogy 40 perc körül szeretnék úszni, ehhez képest 36:44 lett az időm, ami tök nagy boldogság felkészülés nélkül.

Mondjuk le kellett ülnöm utána, mert volt kb 10 másodperc, amikor úgy éreztem, hogy az elfogyasztott, jó néhány deci Balaton víz tragikus hirtelenséggel akar belőlem távozni. Végül mire Lóci kitolta a bringát a depóból, már összeszedtem magam és nagyon vártam a többieket. Mariann kb 10 perccel utána értem be és váltotta Marcsit, Ivánék pedig nem sokkal utána. Ők indultak is tovább a 90 km-es bringázásra.

Na mondtam én, hogy ez hosszú lesz, úgyhogy most pihenek kicsit és folytatom vagy átadom a szót Ferenci Mártonnak, aki szintén szeretné veletek megosztani élményeit, mert abból jutottak neki is dögivel. Csupa fény és csillogás.