Név: Vörös Miklós

Életkor: 48-as huszár

Foglalkozás: szociológus, antropológus, kultúrakutató

Mikor találkoztál először a SUHANJ!-al?

Még az alapítvány hivatalos megalakulása előtt, 2010 júniusában két váltó is elindult Suhanj! név alatt, bár még nem Suhanj! színekben – akkor még nem létezett az azóta messziről felismerhető ciánkék–fehér színpárosítás. Először a K&H Olimpiai Váltó versenyén indultunk, majd egy héttel később az Ultrabalatonon: ez volt az első, legendás Suhanj! csapat Péterrel, Vagyimmal, Lócival, Porkoláb Palival, Csóti Bélával. Annyira elvarázsolt minket ennek a különleges futóélménynek minden pillanata, hogy Péter folyamatosan közvetítette a Facebookon – kivéve azt a pár órát, amikor megfutotta élete első ultramaratoniját. Óriási volt 212 kilométer után együtt befutni a célba: ennél sikeresebb csapatépítést el sem tudnék képzelni.

Mi ragadott meg benne, amiért csatlakoztál a csapathoz?

Észre sem vettem, már tagja voltam a csapatnak. Mivel én a futással az asztmámat győztem le, azt gondolom, hogy a futás élményének terápiás hatása van mindenféle testi és lelki nyavalyára, fogyatékosságra. A futás felfedezés, a városi futóversenyek pedig különösképpen. Teljesen más arcát mutatja ilyenkor egy város, mint a hétköznapok során. Minden élesebb, részletgazdagabb. Számomra természetes, hogy ebben az élményben azoknak is részesülniük kell, akiknek nagyobb kihívás a városi suhanás. A 2010-es SPAR maratonon az eső és a szél megnehezítette a dolgunkat, de annál nagyobb teljesítmény volt suhancainkkal együtt célba érni.

Mi volt a legnagyobb élmény, ami a SUHANJ!-nak köszönhető?

Nehéz választani, rengeteg élmény kapcsolódik a Suhanj! közös futásaihoz, edzéseihez, versenyeihez. Az egyik emlékezetesebb talán a Suhanj!6 éjszakai hatórás verseny volt augusztusban. Különleges hangulata volt a monoton, kitartó futásnak, a körönként visszatérő hangos biztatásoknak, a fejlámpák vibráló fényének, az első, négy órán belüli maratonimnak és a derengő hajnalnak, melyet Eszterrel beszélgetve töltöttünk, lassan körözve, gurulva és erőt gyűjtve az utolsó fél óra hajrájához.

Fotó: Géczy Andi

Viszont nemcsak egyedi élmények, hanem visszatérő érzések is kapcsolhatók a Suhanj!-hoz: mindig örömmel tölt el, ha edzés közben a Margitszigeten szembefut velem valaki suhanjkék színű mezben – akkor is, ha (még) nincs rajta a Suhanj! logo…

Miért ajánlanád másoknak, hogy csatlakozzanak a SUHANJ!-hoz?

Az idei Vivicitta jut eszembe: először gyengén látó gyerekekkel futottunk egy kis kört a Margitszigeten, majd kipróbáltuk a félmaratoni távon az újonnan kapott kerekes székeket. Előre-hátra futottam, hol kinek kellett segíteni, Feri számára utat törni a tömegben, Óriás székét szerelni vagy a fáradó Ivánt felváltva Zsanettet tolni. Könnyed 25 kilométer lett a félmaratoniból, mert ezt kívánta a csapat és így esett jól. Ez a suhancokkal suhanás esszenciája.

Fotó: Józsa Laci