Közben mi már Vászolyban vártuk Csabát, Péternek is leadtuk a drótot,hogy történt egy kis csere,de már tudott róla. Kicsit biztonsági főnökre emlékeztetett ahogy a vászolyi váltóponton, headset-el a fülében állt kitárt karral és navigálta az embereket.:)

Míg vártuk Csabát, a fél szemünket Krstan-on tartottunk,aki már nagyon várta,hogy rajtoljon.:) Dumáltunk a már beérkezőkkel, a még nem indulókkal…különösen a Nike-os brigádot tartottam szemmel,mert nagyon sok barátom van köztük. Jó kis csapatokat trombitáltak össze ők is (bár meg kell hagyni a sofőrjeiktől az agyvérzés kerülgette a futók nagy részét).

Csaba megérkezett, Krstan pedig elrajtolt mint a szél! (15:35:47-kor) Csabán igazán nem látszott, a kánikulában beugrott egy röpke 10 km-es távra…Szinte minden váltóhelynél(és nem váltóhelynél) megálltunk,hogy ránézzük Krstan-ra. 10-15 km környékétől többször kérdeztük tőle,hogy váltsuk-e, jól van-e,mivel a tervezettnél lassabban futott.(De ki nem?!-Ja igen, Lubics Szilvi..:) ) Nem akart váltani,küzdött,tolta! Iszonyú volt már a hőség…nem is tudom mi lett volna ha kéri h,hogy igen,valaki álljon be helyette.:)

Mi közben megérkeztünk Badacsonytördemicre, ahol vártuk Krtsant. Már tűkön ültem,nagyon szerettem volna futni. Csúszásban voltunk, kb. egy órányit,talán valamivel többet. 19:10:20-kor befutott Krstan! Látszott,hogy nagyon elfáradt,de megcsinálta!! 31 km, közel(?) 40 fokban, tűző napon,emelkedőkön...igen,Ő egy Szamuráj! :) Az ideje 3:34:33 lett. De megcsinálta!! A váltóponton dugóka fel,és elrohantam mint aki az életéért küzd.

Közben még hallottam Anita kiabálását:  „Okosan,okosan!!” és Zsoltékat…”Nem kell behozni,óvatosan”…

Na de most jöjjön Krstan élménybeszámolója.:)

„A vászolyi Jakab-forrásból „hegyhideg” forrásvízzel kezdtem a rákészülést, utána lábmosás, fejmosás és indulás a váltóhelyre.

A verseny nekem ott kezdődött, amikor felhívott Eszter, hogy nem őt fogom váltani,mert átadta Csabinak.

Hogy miiii?

Akkor már 15 perce álltam Vászolyon és már háromszor újravizeztem a fejemet,mert a hőségtől azonnal megszáradt.

És jött a váltás.

Megindultam, de ahogy elfordult az út és egy icipici emelkedő következett, éreztem,hogy valami nem normális. Sejtettem, hogy a meleg probléma lesz,de azt nem,hogy ennyire.

Valami nem stimmelt.

Figyeltem a lábaimat: ízületek rendben, izmok rendben,minden rendben.

Figyeltem a cipőt: jól tart, nem szoros, nem csúszkál- oké.

Mi,nem oké?

Levegő: rendben, jól jön a levegő, a járatok tiszták, minden rendben.

A szívem: na az kész. Ezerrel pörög.

Ez azért nagyon furcsa, mert a pulzusom elég alacsony: a nyugalmi 42-44 és általában érezni szoktam, ha nem bírom. Legalábbis szoktak előjelek jönni.

Amíg ezen matekoztam, elértem egy emelkedőre. Döbbenetesen ömlött belőlem a víz. Az emberek lassultak körülöttem, a fák nem adtak árnyékot, a nap szembe sütött és elviselhetetlenül forró volt a levegő. Úgy éreztem hiába veszek levegőt, nem jön be semmi oxigén. Izzadt az alkarom, a lábaim, a combom belseje, a nyakam, a kézfejem, mindenem.

A 7. kilométer környékén pedig jött a mumus: a terep. Utálok terepen futni,mert elveszi tőlem a futás élményét. Engem nem érdekel, hogy milyen kövekre, fűcsomókra egyéb domborzati viszonyokra lehet lépegetni,miközben futnom kéne.

Én nem természetjáró vagyok,hanem futó. Legalábbis akkor,amikor futok.

A terep a földműveseknek való- én aszfaltbetyár vagyok.

A köveken pedig ki is fordult a bal bokám. Bicegni kezdtem és egyre rosszabbul mentek a lépések: egyre koordinálatlanabbul mozogtam.

Éreztem,hogy ha nagyon gyorsan nem frissítek- baj lesz.

A 10.km körül jött a frissítés és úgy döntöttem,hogy rendbe kell tennem a lábam,mert nem fogok tudni tovább futni.

Kicsit átmozgattam, kicsit megropogtattam helyrehuzigáltam.

Egy dolog segített: a víz.

A napot szuggeráltam, hogy menjen lejjebb,mert borzasztóan süt.Éget.

Az aszfalt jót tett a bokámnak. Lassan visszanyertem a futásképes állapotot.

Frissítettem zselével, izoitalokkal, banánnal.

Az emelkedők a körülöttem futókat megállásra, sétára kényszerítették. Bele kellett gyalogolnom nekem is. A stratégia az volt,hogy ha már mindenképp sétálni kell, hosszúakat lépjek, és az árnyékban, mert akkor több időm lesz hűlni.

A falvakba érve nem találtam embereket, üresek voltak az utcák és az udvarok. Csak a futók.

Mivel az erőm nagyon durván fogyott, a kondícióm egyre rosszabb lett, elő kellett vennem az agyamat: elkezdtem azon gondolkodni, mit fogok csinálni este: be akartam süllyedni a Balatonba(amit a futásom során egyszer sem láttam) egy rozéfröccsel a kezemben.

Melegem volt,égett a szemem, kiüresedtem, elfogytam,végem volt.

Mindent,mindent kiizzadtam magamból. Az is kijött a pórusaimon, amit csak a jövő héten fogok meginni.

Pár kilométer volt hátra. Már a lábam sem vitt.

A társaim telefonon ajánlgatták, hogy leváltanak. Nem akartam. Nem akartam,hogy kifogjon rajtam az a pár kilométer.

Üzembiztosan, bármikor lefutok egy maratont 4 órán belül. Nehogy már ez a pár kilométer leckéztessen meg!

Amikor nagy nehezen beértem, elképesztően szégyelltem magam a pocsék időmért.

De éppen ez a pocsék idő segített megértenem, hogy nem az idővel versenyzünk.

Elképesztően sokat segített a Suhanj!6- kollektíva, a teljes Suhanj!- csapat- óriási segítség volt Andriska, akivel nem volt módom találkozni,de rengeteget gondoltam rá.

Az estémet, a naplementét a Balatonban fekve töltöttem, az óriási rozéfröccs jéghideg volt.

Rengeteg vízben lebegtem. A nap bebukott a dombok mögé. A csapat többi tagja éppen küzdött.”

Kata:

Érdekes ez…vártam,vártam,hogy jöjjön Krstan…és az idő csak telt…amikor elküldte a beszámolóját a hideg is kirázott,vagy tízszer olvastam el…mekkora akarat!....

Folyt.köv.!