A SUHANJ!6 csapat Ultabalaton beszámolójának második része következik, ezúttal Krstan főszereplésével. Aki lemaradt volna, az a elejéről, az ITT elolvashatja a csapat történetét és Eszter beszámolóját a rajtról és az ő szakaszáról. A csapat narrátora Nagy Katalin, ezúton is köszönet neki a hangulatos átkötő szövegekért. Ott hagytuk abba, hogy Esztert leváltotta Csaba...
Kata:
Közben mi már Vászolyban vártuk Csabát, Péternek is leadtuk a drótot,hogy történt egy kis csere,de már tudott róla. Kicsit biztonsági főnökre emlékeztetett ahogy a vászolyi váltóponton, headset-el a fülében állt kitárt karral és navigálta az embereket.:)
Míg vártuk Csabát, a fél szemünket Krstan-on tartottunk,aki már nagyon várta,hogy rajtoljon.:) Dumáltunk a már beérkezőkkel, a még nem indulókkal…különösen a Nike-os brigádot tartottam szemmel,mert nagyon sok barátom van köztük. Jó kis csapatokat trombitáltak össze ők is (bár meg kell hagyni a sofőrjeiktől az agyvérzés kerülgette a futók nagy részét).
Csaba megérkezett, Krstan pedig elrajtolt mint a szél! (15:35:47-kor) Csabán igazán nem látszott, a kánikulában beugrott egy röpke 10 km-es távra…Szinte minden váltóhelynél(és nem váltóhelynél) megálltunk,hogy ránézzük Krstan-ra. 10-15 km környékétől többször kérdeztük tőle,hogy váltsuk-e, jól van-e,mivel a tervezettnél lassabban futott.(De ki nem?!-Ja igen, Lubics Szilvi..:) ) Nem akart váltani,küzdött,tolta! Iszonyú volt már a hőség…nem is tudom mi lett volna ha kéri h,hogy igen,valaki álljon be helyette.:)
Mi közben megérkeztünk Badacsonytördemicre, ahol vártuk Krtsant. Már tűkön ültem,nagyon szerettem volna futni. Csúszásban voltunk, kb. egy órányit,talán valamivel többet. 19:10:20-kor befutott Krstan! Látszott,hogy nagyon elfáradt,de megcsinálta!! 31 km, közel(?) 40 fokban, tűző napon,emelkedőkön...igen,Ő egy Szamuráj! :) Az ideje 3:34:33 lett. De megcsinálta!! A váltóponton dugóka fel,és elrohantam mint aki az életéért küzd.
Közben még hallottam Anita kiabálását: „Okosan,okosan!!” és Zsoltékat…”Nem kell behozni,óvatosan”…
Na de most jöjjön Krstan élménybeszámolója.:)
„A vászolyi Jakab-forrásból „hegyhideg” forrásvízzel kezdtem a rákészülést, utána lábmosás, fejmosás és indulás a váltóhelyre.
A verseny nekem ott kezdődött, amikor felhívott Eszter, hogy nem őt fogom váltani,mert átadta Csabinak.
Hogy miiii?
Akkor már 15 perce álltam Vászolyon és már háromszor újravizeztem a fejemet,mert a hőségtől azonnal megszáradt.
És jött a váltás.
Megindultam, de ahogy elfordult az út és egy icipici emelkedő következett, éreztem,hogy valami nem normális. Sejtettem, hogy a meleg probléma lesz,de azt nem,hogy ennyire.
Valami nem stimmelt.
Figyeltem a lábaimat: ízületek rendben, izmok rendben,minden rendben.
Figyeltem a cipőt: jól tart, nem szoros, nem csúszkál- oké.
Mi,nem oké?
Levegő: rendben, jól jön a levegő, a járatok tiszták, minden rendben.
A szívem: na az kész. Ezerrel pörög.
Ez azért nagyon furcsa, mert a pulzusom elég alacsony: a nyugalmi 42-44 és általában érezni szoktam, ha nem bírom. Legalábbis szoktak előjelek jönni.
Amíg ezen matekoztam, elértem egy emelkedőre. Döbbenetesen ömlött belőlem a víz. Az emberek lassultak körülöttem, a fák nem adtak árnyékot, a nap szembe sütött és elviselhetetlenül forró volt a levegő. Úgy éreztem hiába veszek levegőt, nem jön be semmi oxigén. Izzadt az alkarom, a lábaim, a combom belseje, a nyakam, a kézfejem, mindenem.
A 7. kilométer környékén pedig jött a mumus: a terep. Utálok terepen futni,mert elveszi tőlem a futás élményét. Engem nem érdekel, hogy milyen kövekre, fűcsomókra egyéb domborzati viszonyokra lehet lépegetni,miközben futnom kéne.
Én nem természetjáró vagyok,hanem futó. Legalábbis akkor,amikor futok.
A terep a földműveseknek való- én aszfaltbetyár vagyok.
A köveken pedig ki is fordult a bal bokám. Bicegni kezdtem és egyre rosszabbul mentek a lépések: egyre koordinálatlanabbul mozogtam.
Éreztem,hogy ha nagyon gyorsan nem frissítek- baj lesz.
A 10.km körül jött a frissítés és úgy döntöttem,hogy rendbe kell tennem a lábam,mert nem fogok tudni tovább futni.
Kicsit átmozgattam, kicsit megropogtattam helyrehuzigáltam.
Egy dolog segített: a víz.
A napot szuggeráltam, hogy menjen lejjebb,mert borzasztóan süt.Éget.
Az aszfalt jót tett a bokámnak. Lassan visszanyertem a futásképes állapotot.
Frissítettem zselével, izoitalokkal, banánnal.
Az emelkedők a körülöttem futókat megállásra, sétára kényszerítették. Bele kellett gyalogolnom nekem is. A stratégia az volt,hogy ha már mindenképp sétálni kell, hosszúakat lépjek, és az árnyékban, mert akkor több időm lesz hűlni.
A falvakba érve nem találtam embereket, üresek voltak az utcák és az udvarok. Csak a futók.
Mivel az erőm nagyon durván fogyott, a kondícióm egyre rosszabb lett, elő kellett vennem az agyamat: elkezdtem azon gondolkodni, mit fogok csinálni este: be akartam süllyedni a Balatonba(amit a futásom során egyszer sem láttam) egy rozéfröccsel a kezemben.
Melegem volt,égett a szemem, kiüresedtem, elfogytam,végem volt.
Mindent,mindent kiizzadtam magamból. Az is kijött a pórusaimon, amit csak a jövő héten fogok meginni.
Pár kilométer volt hátra. Már a lábam sem vitt.
A társaim telefonon ajánlgatták, hogy leváltanak. Nem akartam. Nem akartam,hogy kifogjon rajtam az a pár kilométer.
Üzembiztosan, bármikor lefutok egy maratont 4 órán belül. Nehogy már ez a pár kilométer leckéztessen meg!
Amikor nagy nehezen beértem, elképesztően szégyelltem magam a pocsék időmért.
De éppen ez a pocsék idő segített megértenem, hogy nem az idővel versenyzünk.
Elképesztően sokat segített a Suhanj!6- kollektíva, a teljes Suhanj!- csapat- óriási segítség volt Andriska, akivel nem volt módom találkozni,de rengeteget gondoltam rá.
Az estémet, a naplementét a Balatonban fekve töltöttem, az óriási rozéfröccs jéghideg volt.
Rengeteg vízben lebegtem. A nap bebukott a dombok mögé. A csapat többi tagja éppen küzdött.”
Kata:
Érdekes ez…vártam,vártam,hogy jöjjön Krstan…és az idő csak telt…amikor elküldte a beszámolóját a hideg is kirázott,vagy tízszer olvastam el…mekkora akarat!....
Folyt.köv.!